Berze Tünde: Évszakok csókja

Tél

Utolsó rezdül sápadt ajkán az élet,

cserzett ujjain jégcsapkörmöket növeszt,
a fejére húzza dunnáját, majd elalszik,
bágyatag lámpása a Hold, egyre őrzi,

még szél ringatja a föld mélabús álmát,
hol láthatatlan kezek rajzolnak csodát,
fagyba dermedt jégvirágok egész sorát,
s mögöttük fehér köpenybe borul a táj.

Sérülékeny csendbe hinti ezüst porát,
a aprót lélegezve ködkendőbe fonja,
a szendergő természet fáradt Föld fodrát.

Szelíd titok oson be minden lak ajtaján,
gyújtva kis csillagokat rezdülő pillán,
s a lét húrját angyalok csendesen pengetik.

Tavasz

Lét húrját angyalok csendesen pengetik,
s bíborhajnal tüzében ébredő kisgyermek,
a domboldalak redőibe álmosan simuló,
villanó látomás, az első Nap apró sugara.

Kéjes borzongás tavába temetve,
a Tél medrébe réveteg megbújó,
föld fagyában álmosan szendergő,
hideggel átfonódott kis fűszálakat.

Égi kikelet színes árnyakat fest,
illat felhőkbe bújtatja ágak, lombok,
minden kibuggyanó puha zöldjét.

Szerelem könnyével búcsúztatva
holt ősét, s búgó éjjelek lágy ölén,
már sarjadó vágyban ébred a lét.

Nyár

Már sarjadó vágyban ébred a lét,
s márvány felhőt terít zöldek fölé,
kékülő ég tükrében fürdő táj,
szivárványon át szórja mosolyát.

Bozontos szél súgja titkos vágyait
álmosan pislogó reggel ajkára,
s lázasan felcsókolva harmatcseppjeit,
nászra készül angyalok dalát búgva.

Nyár szívének lobogó lángtengerét ontja,
megperzselve virágba boruló köntösét,
lassan szomjan hal a pihegve táguló tér.

Alkonyba bújó Nap felölti koronáját,
szárnyra kelnek nesztelenül suhanó árnyak,
a fény és sötétség végtelen harcba száll.

Ősz

Fény és sötétség végtelen harcba száll,
vérüket szétfröccsentve hemperegnek,
megvetett a var ágyuk deres paplanján,
s lépdel köztük bús vezérük, az Ősz.

Ráncos homlokán a bánat felsejlik,
s könnyek tavába temeti gyermekei,
rozsdásra aszalt maradék hamvát,
mit szél úrfi élettelenül szertedobál.

Ráncos kezével gyengéden kaparászik,
holt kincsei porán, s megcsonkult életét,
az idő mozsarában őrli apró darabokká.

Tompuló fénybe kitárja háza ablakát,
lomha köd lepi be minden ősi álmát,
s utolsót rezdül sápadt ajkán az élet.

                                                                                                                       Berze Tünde