Kassák Lajos: Az alkony hullámai

 

 

I.

Szerelmem hajnala és sok más örömök hajnalai
hová tűntek, hallom az alámerülő percek sóhaját.
Fáradt vagyok, vagy orvul megsebeztelek? Ó ez az élet
egyre távolodik s lépésről-lépésre megadja magát.

Kiáltozok utánad, mint aki eltévedt egyedül
többé se házam, se hazám, se vöröshajú szép szeretőm
a megvakult vén hold alatt pásztor halad a mezőn
hozzám hasonló szegény és a te konok szívedről dalol.

Egy más férfi, ha jönne érted, elég lenne tán egy szó
hogy ketté törje a követ, mi örök bájaid takarja
hol vagy most, merre száguld közös emlékeink vonatja
elhervadt a rózsa, amit néked szakítottam a kertben.

Hajdan egy ágyban aludtunk és egy korsóból ittunk mi
miképpen is felejthetném most elfelejthetetlen szerelmed
összetört szárnyakkal virrasztok az erdő hűlt avarján
ég veled, régi pajtás, ki más vizekre szálltál, ég veled.

 

 

II.

Nincs olyan áldozat, amit meg nem érdemelnél
nincs olyan távolság, ami elérhetetlenné tenne téged
ó te fényből és illatból formált lángja a szerelemnek
a föld megtermékenyít s a bíbor hajnali ég magához ölel.

Az erdő mélyén találtalak ki, egy levél éppen
mezítelen vállamra hullt s a keskeny ösvény mentén
egy madár énekelt, mint akit halálosan megsebeztek.

Szívem börtönébe zártalak azóta, lobogva égsz bennem
s én feláldozom magam e tűzben, hogy egy maradjak véled
amint kikelsz a porszemnyi magból és szállsz, szállsz
a tenger sivataga felett vitorla és jelzőlámpa nélkül.
 

 

III.

Ha te nem lennél, rég meghaltam volna
de így veled vagyok és senki se lát
virágot gyűjtök egy nagy sárga réten
s ránk hajol az ég, mint fára a kéreg
így élünk hát te nékem és én néked
két súlyos test, két libegő szárny alatt
s hogy szállunk velünk száll a méla hold is
és a dal, mely ajkad csókjától fogant.

 

IV.

Miattad érkeztem a földre, egyedül temiattad
a fény feléd vonz, a szél feléd sodor, az eső feléd mos
hozzád vezető út verseim ezer lépcsőfoka is
hajolj hát felém te is egy csókkal, egy mosollyal legalább.

Kassák Lajos