Szilágyi Hajnalka: Vázlat

 

Tükör előtt állva,
csupasz magunkkal szemben
ma mindenki más,
mindenki idegen.
Valljuk a szót, hisszük az álmokat,
súlytalan lebegünk
fentek és lentek ígéreteiben.
Ujjaink közt gyűrődnek
a széttépett igenek-nemek,
tanuljuk az imát,
egymáshoz szokjuk a csendet.
Fátylas alkony mögött
vetkőzünk a fénnyel,
már nem fordulunk háttal a világnak,
szemünket összeszorítva feloldódunk
akarva-akaratlanul
ruhátlan valóságunkban.

De a jelen konokul zsugorodik
hallgató falaink közé.
- fekete-fehér táblán
magányos bábuk indulásra készen -
Szívünkben világon túli
morzejelek zajongnak.
Szemedbe nézek…
Elmosódó rajzok,
nyarak, telek, haldokló madarak,
görnyedt, lombtalan fák…
Bomló szerelem. Együttszeretés.
Zuhanás. Maradás.
Benne kereslek téged,
engem, a légörvényt…
A túlélés egyetlen,
és megismételhetetlen pillanatát.

Jajdul felettünk a vérző hajnal.
A reggel is valami áttetsző, idegen fény,
szürkébe bomló felhő-árnyak
élnek, lengnek a vonuló messzeségben.
Napnak hazudja magát
a horizontra felszökő lakatlan gömb,
torz szabadságra fordul a Föld.
Szívünkben halk neszek matatnak,
hisz töredéke lettünk egy újabb mának,
monológ egy őrült felvonásban.
Mellénk fekszik az elárvult világ,
sóhajunkban hal az élő csend…
- fekete-fehér táblán
a magányos bábuk sorra feldőltek -
Ne félj, ez csak egy befejezetlen vázlat
isten tenyerében…

                                                                                                                               Szilágyi Hajnalka