...tudod, olykor elképzelem, ahogy megbocsátod minden egyes szavam...mindent, amit ígértem Neked és kicsorbítod pengeélüket azoknak, amelyeket nem tudtam valóra váltani...azt hiszem, meg kell bocsátanod, hogy szeretlek, mert hiába szórom eléd szavaim kanyargós lépcsősorát, hiába vezetlek el azon tájakra, ahol szókezeid ültették az örökzöld növényeket, s lehet, mindhiába emellek magasra, nehogy a földi dolgok beszennyezzenek, talán sosem tudom megmutatni az éjjeli perceket, mikor vakon kutatlak...néha azt álmodom, én vagyok az ablaktáblád maszatos ujjlenyomata, ahol megérintetted...ujjaid hegyén apró kristályszemekbe zárom bőröd illatát, bársonyát magamba temetem; és mikoron merészebb álmokra vágyom, akkor a letekintő Úr pillantásává válok, mely körülölelve magához von, csupán egy édeni percre, ahogy a nyíló tiszavirág hanyatlik örök álmára, ha érkezik az este...

...

és lobbanok majd elfogyok, mécsvilágként a sötét gondolatokra sárga-veres ruhát húzok, és öltöztetem önnön lelkem azzal, hogy létezel. S mikoron a szellő szertelen iramában feldönti gyertyatestem forró szenvedélyem a padlón messze, körkörösen elhintem, s abból rajzolok Neked időbe kövesült szerelmet...

Moha