Hosszú
percekig maradtál a fal tetején, mámoros tekintetünk nem tudott elszakadni
egymástól. Ott volt előtted az új világ, amely felkínálta magát neked, de te az
én arcomat fürkészted, mintha csak egy láthatatlanul feszülő szál kapcsolná
össze a pillantásunkat. Úgy zokogtam, mint egy idióta, s te rám mosolyogtál.
Átléptél a falon és leugrottál, én meg úgy tettem, mint a többiek, kitártam
feléd a karomat. Rám estél, együtt gurultunk azon a földön, amit a lábad még
sohasem tapodott. Németül kértél bocsánatot, én meg angolul köszöntem neked.
Felálltál, leporoltad a vállamat, mintha ez a mozdulat mindig is hozzád
tartozott volna. Beszéltél hozzám, amiből egy szót sem értettem. Ezért időnként
megráztad a fejed. Nevettem, mert nevetséges voltál, és én, én még nálad is a nevetségesebb. Kinyújtottad a kezed, és azt
a keresztnevet tagoltad, amit később annyiszor fogok majd kimondani, azt a
nevet, amit már oly régóta ejtettem ki. Tomas.
Marc Levy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése