Lehunyt szemmel tapogattam végig a napok üszkös maradványát, beleszagoltam a levegőbe, ami nem hozta a megnyugvást, majd hunyorogva átlestem szemfedőm gyűrt bársonyán a Téged-látás reményével...de nem voltál a rét vörös-pöttyös pipacsképű orcájában, és nem leltelek a bíbort hasító napfelkelte izzásában sem, de az esték betakartak a nálad-lét gondolatával, a sokszor elképzelt lélek-életképek víziójával, amikben megrajzoltalak magamnak, hogy végtelen távolságod tüskéi ne hasítsanak oly mély sebet rajtam...mégis hiány-cseppjeid serkennek belőle napról napra újra, ha nem érezhetem magam benned.

Moha