Levetettem én mindenem a porba, eléd vetettem büszkeségem és gőgöm megannyi átkos fegyverét, eléd terítettem az egyetlen érzelmet, amit nem szégyellek magamban, és mégis szégyenemmé vált, ha rosszul játszottam a hangszer érzéki húrjain, és zongorajátékomtól nem rezdültek meg szíved billentyűi...ha két passzus közt elmosódtam benned, és körvonallá sejlettem csak a lelkedben...bogozd ki  a  csomót, mely megköti bennem az élni-vágyást, és mázsája örvényt kelt a köröttem világban  és nélküled húz tölcsérszerű ürességbe, ahol nem talállak, mégis folyvást kereslek...rendületlen.

Moha