Igaz, hogy néha körülfog az elszigeteltség érzete, mint valami hideg
ködhomály, amint magamban ülök és várok az élet elzárt kapuja előtt. Azon
belül világosság, zene és édes barátság van, de én nem léphetek be. A néma,
könyörtelen sors elzárja az utat. Szívesen megkérdezném, miért e szigorú fejedelmi
parancs, mert hát a szívem még mindig féktelen és szenvedélyes; de nyelvem nem
ejti ki az ajkamra jövő könnyelmű szavakat, és így visszahullanak szívemre,
mint elfojtott könnyek. A némaság iszonyú teherként nehezedik lelkemre. Majd
megjelenik a remény egy mosollyal és ezt susogja: „az önfeledésnek is megvan a
maga öröme”.
Így hát én igyekszem napommá varázsolni a mások szemében lévő világosságot,
zenémmé a mások fülébe csengő hangot és boldogságommá a mások ajkán megjelenő
mosolyt.
dr. Boros György ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése