Írni
kell nemcsak kis verseket
hanem élettel telített nagy költeményeket is mogorva
hangú förmedvényeket és szelíd rózsafüzérét a szavaknak.
Papírom az asztal
üveglapján fehérlik
oly tiszta még hogy félek megérinteni.
Félek a múltamtól és
hogyan adjam át magam a pillanatnak, mikor a szívem mélyére látni hogyan
árusítsam
ki legrejtettebb titkaimat.
Valószínűtlen térben
a valószínűtlen városnak mely
átsejlik álmaimon
vannak házai de nincsenek otthonai
vannak szerelmesei de
nincsenek gyerekei
csupa beton
csupa vas
csupa üveg
és bizonytalanul inog a
szélben.
Ó életem életem
vérem nyugtalan lüktetése
húsomból kitépett szavaim
bejárt
távolságok
szép szerelmeim
egy csokorba kötve
az alkonyi ég alatt lángoltok.
Mondjátok
el hogy ki vagyok én
s az élet milyen összebogozott szálaival bajlódom.
Most
egy híd közepén állok
várom hogy alaki emberi hangon szólítson
de a víz fekete
tükrében csak
ezer szilánkká tört homlokomat
arcom remegő barázdáit látom.
A
mélység indái fonják be szívemet
és olyan néma vagyok
mint a kialudt lámpák körülöttem
s vajon élek-e egyáltalán
felvetem a
kérdést
de nem tudok rá válaszolni.
Terhes vagyok a világtól
és nem szülhetem
meg gyermekét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése