2016. január 31., vasárnap

Ha vársz engem, zárd be ajtód s ablakod, ne engedd be az éjjel búcsúzó fényeit. Ha engem vársz, vesd le gondolataid, és élted első percének ártatlanságával bízd magad reám. S ha megérkezem, nesztelenül kúszom fel álmaid vetett vánkosán, suttogón mozdítom ajkaim a szavak vonalára, és rebbenő szemhéjadként nyitok szemet egy érkező holnap kelő sugarára.
Moha
Cecilia Ahern: Talált tárgyak országa (részlet)
Van,
hogy a szemünk láttára tűnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy
olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk
eléggé oda(…)Mindenki eltűnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk
nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá
válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az
ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a
szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltűnést
választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerűbb. Van, hogy magunk
találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál.
Kosztolányi Dezső: Pille
Te
mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e
pillét,
mely most erre röpül, egymásra ájult,
őrjöngő fejeink közt, teleszívja
magát
a méz örömével, szárnyait veregetve
ragyog a napban, s úgy táncol
hátra-előre,
mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
a múltra, jövőre, hogy
szinte mozdulatlan,
és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.
Kosztolányi Dezső: Csomagold be mind
Csomagold be mind, ami volt, ami régen
volt, ami édes, mind csomagold be,
ami több, mint
játék, szerelem, több, mint
élet is, a kincseim csomagold be,
régi szavam, az
aranyt, kevélyen
csengő rímeim, melyekkel magasan
röpültem a többi fölött, s
ékes igéim,
mind-mind csomagold e batyuba,
abba, amit hoztam, s hagyd az úton
másnak,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember az egyszerű földön,
s
meztelenül legyek, amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.
Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
hatalmas hang kiabál újra belőlem.
Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
nem illik hozzá az ifjú parádé.
Úgyse
soká tart már számomra e földi
vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
elromlik a test, mely zárja hüvelyében
lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj
hát
vetkőzni most erőt, érezni e kevés
időre magamat s a világot, a te nagy
igazság, szeretett s még nagyobb igazság,
fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.
Tormay Cécile: Bujdosó könyv (részlet)
Olykor
úgy érzem, nem csak a magam terhét viszem…Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek
össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj,
reménykedem abban is, ami mások reménysége. Menekülök minden menekülővel,
lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is a mások
utolsó éjszakája.
Fekete János: Tükrök (részlet)
Ringatódzom
az emlékeken. Néha azt hiszem, magam idézem fel őket, máskor meg, hogy ők
játszanak velem. Ebben a múltban gyökerező, furcsa álomvilágban élem a
mindennapokat, csak a szemem fénye kopott meg picikét: a hitem. Be kell
ismernem, hogy mit sem ér a hűség, az állhatatosság, ha alázattal nem párosul.
Be kell ismernem a kudarcot: álmot senkire sem lehet rákényszeríteni. Igazán
boldog csak akkor lehetek, ha öntörvényeik szerint teszem boldoggá azokat,
akiket szeretek. De ehhez, mint Mózesnek, szét kellene törnöm a kőtáblámat.
Győzni magam fölött.
Gerlóczy Márton: Váróterem (részlet)
Igenis
itt kell maradni, meg kell próbálni rendbe rakni a környezetet, ahol élsz, mert
ha itt nem sikerül, akkor sehol se. Én ezt fogom tenni. És tudod miért?...Mert
szépnek látni könnyű a világot, szarnak látni, talán még könnyebb, de olyannak
látni, amilyen valójában, az az igazi feladat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)