Az élet öregebb, mint minden, ami él; a szépség már szárnyalt, mielőtt a szép fogalma megszületett volna a Földön, és az igazság igaz volt már kimondása előtt is. Az élet énekel hallgatásunkban és álmodik, ha szunnyadunk. Még amikor levertek és csüggedtek vagyunk is, az élet bennünk örvendezik. És ha sírunk, az élet mosolyog a napon, és szabad akkor is, ha mi rabláncon vagyunk.
Gyakran sivárnak nevezzük az életet, de csak ha magunk is szomorúak és keserűek vagyunk; és gyakran tartjuk hasztalannak és üresnek, de csak akkor, ha lelkünk vigasztalan helyeken időz és szívünk elbizakodottsággal teli.
Az élet mély, csodálatos és távoli, és bár látomásaitok még a lába ujját sem érhetik fel, mégis közel van, és ha csak lélegzetetek fuvallata is eléri szívét, ha csak árnyékotok árnya is súrolja orcáját, leghalkabb kívánságotok visszhangja is tavasszá, s ősszé válik kebelén.
Az élet rejtett és fátylakba öltözött, miként magasabb énetek is elfátyolozott és rejtező. Ám ha az élet beszélni kezd, az összes szelek szavakká válnak, és ha újra megszólal, ajkatok mosolyát és szemetek könnyét is szavakká formázza.
És amikor az élet énekel, meghallják és értik azt a siketek, és amikor lassan közeleg, látják a vakok, és döbbent csodálattal követik.
Kahlil Gibran
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése