2011. december 3., szombat

André Erzsébet: pillanatok szőtte napok…


Hogy honnan jött, meg nem tudnám mondani,
mert bár, már az ősz futárának kalaplengetése
ringatta a fák lombjait, mondhatni mégis még
javában tombolt a nyár és a lengébe öltözött
táj buja ölébe fesztelen suhanó patak tükrén
sejtelmesen szikrát bontó napsugár lázasra
hevítette testem, orromban éreztem bódító,
magával ragadó, selymes illatát, ahogy egyre
közeledett. Ám még az is meglehet, egy
átvonuló későnyári felhő titkon lehullajtott
fájó könnycseppje rejtett zugában megbújva
érkezett. Úgy hittem! hogy eljő. A fülemüle
trillázása hozta, vagy a téren játszó gyerekek
csengő kacagása? a nyári zápor reám simította?
vagy még a nyárutótól zengő Hajnal hasadása?
Tán a szomorúfűz árnyéka sóhajtotta belém.
Hogy honnan jött Ő, azt egyszerűen nem tudom.
A lelkemhez simult, már bennem él, mégis félem én.
Félek, tán elérhetném, de meg nem tarthatom.

André Erzsébet

2 megjegyzés:

  1. Drága Moha, nagyon szépen köszönöm! :)
    ölellek szeretettel: izike

    VálaszTörlés
  2. Drága Izike,
    én köszönöm azt a lélekérzést, amit átélhettem szavaid által, és hiába rá a "szó" elnevezés, mikor egy-egy lélekcsepp szépével ragyog belőle az érzelem....
    Megtisztelt ittléted.
    szeretettel ölellek
    Moha

    VálaszTörlés