...olykor elgondolkodom, hogy mi, akik minden fajnál és élőlénynél magasabb szintre helyeztük magunkat érzelmileg, akik megalkotódtunk a természet és a Jóisten áldása nyomán, milyen esendőek, sebezhetőek és a végletekig csonkolhatóak vagyunk lelkileg...minden, amit megalkotunk tervezések és előrelátások sorozatát őrzik mélyükben, és mind ezalatt, mi, az alkotók olyan gyengék és védtelenek vagyunk...lényünk igaz középpontja, a szívünk annyi seb hegét hordozza, annyi vércsepp mentén rozsdállik már felszíne, hogy olykor már nem is tudjuk, a vér veressége, vagy az elszenvedett sérülések rozsdalenyomata pulzál bennünk...mindannyiszor belesétálunk a Sors csapdájába, mikor értelmünket hátrahagyva lélekmosolyba ágyazzuk a gondolatot: „igen, ma jól vagyok, ez egy gyönyörű nap, minden rendben”...és ekkor az Élet szigorú társasjátéka a tiltás mezőbe sodorja bábunkat, mintha csak sötét varázsszó hagyta volna el ajkunkat, már gyűrűként tekeredik elméjében a Létnek, hogy milyen próbatétel elé vezényelje csörtető életünk apró gondossággal megásott medrét...és a nyugalomra vágyó Ember emiatt oly gyakran vakítja meg magát, és kitér másfelé, ha boldog pillanat ajándékával közelít a jelen, maga előtt is a tagadás urnájába temeti melengető perceit, és lágy gondolatruhájából kibújva inkább pőrén várakozik, mintsem megláthassák rajta igaz érzelmeit...félünk szeretni, rettegünk élni és képesek vagyunk elménk pengéinek áldozatává válni, pedig lehet, hogy csak hagyni kéne, hogy tenyerére vegyen minket a szörnynek látszó Élet, és miként egy ismeretlent, megtanulnánk Őt is...és nem tagadnánk, hogy egyik kezének tolvajságát, a másik adománnyal igyekszik enyhíteni...lehet, hogy bolond vagyok, egy álmodozó ostoba, de szeretek tiszta szívből, és ha ezért harcát rója rám a Mindenség, legyek neveddel hímzett zászlód alatt elesett, de magamhoz hű katona...

Moha