...meggyőződésem, hogy változtatni sosem lehet késő, de látni kell hozzá tisztán, miként áttetszőn ragyog a hátrahagyott esőcsepp a levelek cipekedő hátán, vagy ismét önmaga csapdájába esik az ember, s másról nem szól a „bábból pillangóvá válás”, nem több ez, mint a régi, megszokott ELVÁRÁS. Van, kit születése előtt a Sors elméjében megfogant, és kiválasztottá vált, hogy közvetíthesse az irányt, ami megmenti a gyarló embert, amikor az utolsó ítéletre hivatott, s a mérleg nyelve mozdul a megváltoztathatatlan fele s kirajzolódik, felfelé vagy lefelé vezet a végső út...trillázó madárdalok közt megszületett a március, és új ébredésbe kezd a természet, újjáéledő remény veti fel fejét, hogy képes vagy mindarra, ami után félve áhítozik reszkető lelked, ha van elég kitartásod és erényed. Ne hidd, hogy az élet a születéssel kezdődik, ne gondold, akik körülötted évtizedek múltjával igazolják létük, valóban éltek...nem mindenkoron jelenti a gyermek, unoka, ház, család a balzsamos létet, én vallom, és akár kövezzenek meg érte, az él, akinek lüktet a szíve, aki úgy ébred, hogy féltőn keresi a párját, ha nem érzi mellkasán annak álmos mozdulását...és az él, kinek gondolata a felhők fodros szegélyén megpihen, és mégsem cibálják le onnan érdemtelen, kíváncsi kezek...az él, aki nem csupán önmagába lát, aki többet tud, mint amiről szólni kíván...az él, akinek lelke érzelmekből nő mindenkoron, miként előbújik az első hóvirág minden  tavaszon...és él, aki nem erősíti meg szívén a rácsokat, ha ledőltek, és özönlenek pengék íjászai, tegyék hát, vívják az egyoldalú csatát, térjenek be és romboljanak, ezek csak a létfelszínen pusztítanak, mert amit kioltani vágynak, az mély gyökérbe fonva él, a szerelem indái közti örök fényességet az emberség fáklyái biztosítanak, s nem hajt fejet a dölyfös beszédnek, a szelek szárnyára ültetett irigy tudálékosságnak, s nem akad torkán a magyarázkodó szó annak, aki őszintén él...és él, aki már volt halott, akiben az érzéseknek szikrányi ereje végső nap-éj szélmalom-harcban a vaksötétbe fordult, és mégis új tüzet fogott, mert bátrabb és erősebb az ember, mint el tudná hinni, és szülni tud a pusztítás, majd újonnan meg tud békélni…és él, kinek kacaja oly szívből jövő életdallam akkordja, hogy a vasárnapi templomok lágy zenei ölén, zsoltárok hangjegyei irigykedve hajolnak földig, miként a nevető szólam odaér...él, aki nem tudja, a holnap felnyitja-e még szemhéjának vékonyka gömbölyded ívét, nem tervezi a másnapot, hiszen az álom messzi útra csábíthatja a földi létből, s a szakadozó vattafellegekből szárnyat nyújthat felé egy szűztiszta-angyalkéz, hogy a következő reggeltől fogva, lágy ütemű kacajának ellesett dallamával ébressze a világot, megannyi madárnép...

Moha