...van a  bizonyosságérzet mély utazó-lelkünkben, ami mindörökkön elkísér minket...általa ismeri fel a lélek, amikor hazatalált. Létezik hátunkon a zsák, amely soha nem válik el tőlünk, talán nem is rajtunk, hanem bennünk él igazából, ez hajt, ez taszít előre minket olyan csontig dermesztő éveken át is, amikor az Istenfélő lélek is megadja hitét és elméjét az elkerülhetetlennek, a sorstalan száműzésnek...és akár a régi rongyszőnyeg rojtjai, egyszer foszlani kezd az útkeresés, és észrevétlenül érkezünk meg oda, ahol „szeretkeznek a lelkek”, és akár koronás fő előtt, úgy rogy térdre minden ellenállás, minden szürkén földi gondolat és elvárás, porként száll el szívünkből az árvaság-érzet bélyege, amely az Ő Lelke mellett vöröslőn izzó, új létbe kezd(ett)...megtelik velünk az oltalmazó otthon, az ágynemű apró redői, a szék, nekünk táncol a susogó gyertyaláng...közös minden, a miénk...emlékszem e napra...szerelemszínű ősz volt...majd új évszakokba csapott...egymásba kapaszkodó, oltalmazón érzéki éveken ívelt át...és ma is így él bennem...kihunyhatatlanul...

Moha