Lehetséges volna, hogy az az élet, ami annyi bajt okozott neked,
megőrizte gyerekkori álmaidat, amit nálunk a szabadság elfojtott? Elhatároztuk,
hogy segítünk neked, együtt róttuk Nyugat-Berlin utcáit. Határozottan lépkedtél,
mintha már régen megbeszéltétek volna, hol találkoztok. Útközben fürkészve
vizsgáltál minden egyes arcot, lökdösted a járókelőket, minduntalan
hátrafordultál. A nap még nem kelt fel, amikor Antoine megállt egy tér közepén
és azt kiabálta: „De megtudhatnánk legalább, mi a keresztneve annak a fickónak,
akit már órák óta keresünk, mint a hülyék?” Nem értetted a kérdést, erre
Antoine még hangosabban kezdett ordítozni: „név, Name, Vorname”. Dühbe
gurultál, és te is üvöltve válaszoltál: „Knapp!” Így hívták a barátodat, akit
kerestél. Akkor Antoine, hogy megértesse veled, nem rád lett mérges, elkezdte
harsogni: „Knapp! Knapp!” Éktelen röhögéssel Mathias is csatlakozott hozzá,
végül én is rákezdtem, hogy „Knapp, Knapp!”. Szinte táncra perdültünk, torkunk
szakadtából énekeltük annak a barátnak a nevét, akit tíz éve kerestél. Az irdatlan tömegben egyszer csak hátrafordult egy
arc. Láttam, ahogy a pillantásotok összeakadt: egy korodbeli férfi nézett rád.
Szinte féltékeny lettem. Mint a hordából kivált két farkas, akik az erdő egy
kanyargós ösvényén találkoznak, mozdulatlanul vizslattátok egymást. Aztán Knapp
kimondta a neved, „Tomas?” Szép volt,
ahogy ott álltatok Nyugat-Berlin macskakövein. A karodba zártad a barátodat.
Fenséges volt az arcotokon ragyogó öröm. Antoine sírva fakadt, Mathias
vigasztalta. Ha ilyen hosszú ideig el
lettek volna választva egymástól, az ő találkozásuk is ugyanolyan boldog lenne, bizonygatta.
Antoine ere még jobban zokogott, mondván, hogy ez lehetetlen, hiszen nem is
ismerik egymást olyan régóta. Te a legjobb barátod vállára hajtottad a fejed.
Észrevetted, hogy nézlek, erre rögtön kiegyenesedtél, és még egyszer
megismételted nekem: „A világ nagy, a barátság óriási”!
Marc Levy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése