2013. január 13., vasárnap

Nincs félelmetesebb lélekérzés, mint elveszíteni az utat, amin bensőnk járt, hátrapillantva nem meglátni a lábnyomokat, melyek odavezettek, ahol most állunk. Nincs kiszolgáltatottabb gondolat, mint a feleslegesség érzése, hogy felszálltunk valaki érzéseiből, mintha nem is lettünk volna, és nincs magányosabb érzés annál, amikor nincs felelet... és hiányzik a párhuzamos lélekút, az összefonódott érzelmi kirakó, ami itt van bennem, most is... és félve várakozom az ódon útjelző tábla alatt, hátha eltalálsz hozzám, újra...

Moha

2 megjegyzés:

  1. A reménység naponta szüli meg - a majd talán ma érzéseit - , mert szükség van rá ahhoz, hogy legyen miért felnyitni a szemünk. Nyitott tenyerünk válaszra vár.

    VálaszTörlés
  2. A remény az örök ikertestvér bennünk, az árnyék, ami les ránk, de minden ártó szándék nélkül, "csak" azért, hogy a megfelelő időben minket átölelve oltalmazzon és tovább segítsen minket a lélekúton, amin haladunk...

    VálaszTörlés