égig hajítottam tegnapjaimat,
és
áldássá szelídülve
váltak mai napommá,
váltak mai napommá,
majd
éjjelente
felreppenve
minden
elmúlt percem
most
most
kezdődhet
bennem...
...újra.
kicsit
ugyanúgy...
talán
másként...
Moha
Az emberek szeretik a tragédiákat, mert azonosítják magukat a hőssel.
És ugyanezek az emberek szeretik a komédiát, amikor is nem azonosítják magukat
a hőssel. Ez az emberi csorda alapösztönein felül nem képes másra, mint önmagát
siratni és másokat kinevetni. Ha választhatok két sors közül, azt akarom, hogy
szenvedjek és nevessenek rajtam, és nem azt, hogy elégedetten, egy túlnyújtott
pásztoróra s hagymás rostélyos után, szónoki lendülettel valljam be boldogtalan
mivoltomat.
Mivel rosszabb a halál a születés előtti időknél?! Mivel rosszabb az élet utáni
nemlét az élet
előtti nemlétnél?! De én megmondom neked, én, a Szomorúság! Az élet előtt
voltak
Miért vonzódunk a többi emberhez?! Hiszen tudjuk, hogy mit várhatunk
tőlük! Itt körös-körül milyen sok ember siet valahová, ahol nem látják
szívesen. Az egyik a szeretőjéhez siet, akit nem fog otthon találni. A másik a
volt feleségéhez megy, hogy kibéküljön vele, a végén összevesznek. (...) Az
élet félelmes, a halál ijesztő. Szegény kis szenvedő bolondok. Mennyi szív
dobog itt körös-körül. Milyen fenséges, hiábavaló zene!
A szenvedélyt nem csupán
fiatal korunkban éljük át. És nem csak mások iránt érezzük. A szenvedély
kortalan érzés, amely erővel tölt meg, és át is alakít minket. Ha valamit
szenvedélyesen csinálunk, akkor tökéletesen a jelen pillanatnak élünk. Ez a
meditáció legjobb fajtája, mert e pillanatban átéljük mindazt, ami egyetemes és
örök.
A kora gyerekkori emlékeim olyanok, mint a fényképek: a kocsi
hátsó ülésén a kánikulában hűsítő limonádét iszom, egy csíkos sátor előtt állok
a Belügyminisztériumnál; egy kék vattacukorral pózolok a vásárban. Elkapott
pillanatképek, albumba rendezve. De már megtanultam, hogy az olyan dolgok, mint
a fényképek, nélkülözhetőek, és túl nehezek ahhoz, hogy magunkkal vigyük őket.
Minden átmeneti.
Te azonban kötődni kezdesz a
környezetedben lévő apróságokhoz, és megfeledkezel róla, hogy ki vagy. Pedig ez
az élet legnagyobb felfedezése, és a legmámorítóbb zarándokút az igazsághoz. És
nem kell hozzá aszkétának, sem életellenesnek lenned; nem kell megtagadnod a
világot és elvonulnod a hegyekbe. Élhetsz ott, ahol eddig, és folytathatod az
eddigi tevékenységedet. Egyetlen új dolgot kell kifejlesztened: bármit teszel,
tudatosan tedd, még a tested vagy az elméd legapróbb megnyilvánulásait is - és
minden egyes tudatos megnyilvánulásban rá fogsz ébredni lényed szépségére,
értékére, dicsőségére és örökkévalóságára.