...tudod, egyetlen macskaköves utcát ismerek, ahol a négyzetek beszélnek hozzám. Koppanó lépteimre hosszas visszhanggal felelnek, egy rövid lépésre elnyúlt válaszban élednek napról-napra. Egyetlen utcát járok, és ismerem minden kapualját, minden ház falának érdességét, színének naplementei árnyalatát...a zugok biztonságában megbúvókat elkerülöm, ilyenkor átlépdelek a túloldalra, észrevétlennek maradni, ott, ahol minden más is láthatatlan.

Mindenkor elém gurul egy összehajtogatott papírszelvény, rajta tán kérdések, vagy válaszok...még, sosem olvastam...és lépteim nyomán haladva társammá szegődik, hozzám feszül vékony kis éle, mikor a szellő hátára kapja, majd összehajtogatja s kibontja az idő, de mindig utolér, akár menetelve lépek, akár ritmustalanságban...és sétám végén mindig lopva felpillantok a kopottas rézszín táblára...”LÉLEK UTCA”...

Moha

 

egy megfeszült izom

akartam lenni

szíved vérvörös zubogásában,

és

kifeszülő mozdulatlanság

a cikázó lélekpercek közt,

mikor rám gondolsz

 egy halk ima

elmorzsolódott visszhangja,

ami lélektemplomod

falaiba

gömbölyödött...

mindörökre megszentelve,

ami megszületett belőled

...bennem

Moha

...tudod, eljön a perc, mikor az elfogadhatatlan végleg legyőz, amikor feladod az észérvek öngyilkos meneteléseit, és a vesztes csatatér közepére rogyva imádkozol azért, amit magaddal hoztál elgyengült szívedben...nem szabdalod, nem vérezteted, hiszen enyhe vörös pírja már nem pulzálja a megnyugvás ütemeit, csak leteszi a fegyvert és tenyerébe nesztelen szavakkal rajzol tovarohanó életvonalat a megadás...rálehelem minden ujjam egymásra szorító fehérségébe, amit sosem mondhattam, ami meghallgatatlanul mélyült el bennem és ágyazta magát szótalan vánkosba...most szemfedelet hajt rá a Jóisten egyetlen mosolya...

Moha

 

szemedből a zöldet olvastam,

a rétek dunnaszerű

suhogó hangjait,

ahogy a földre hanyatló

testünk alatt megzizzentek

a fűszálak szerenádjai

és szemedben játszott a barna,

a mélysötétben táncoló

nedves homokszemek,

ahogy talpunk alól futottak

lábujjaink közé,

és gyermekin egymást

kergetve húzódtak vissza

a csobogó fodrok közé

de rám vetült szemedből kékje

a felhőtlen ég fényének,

a naplemente előtti

fodrok

tökéletesen kivehető

alakzatainak

és megláttam szemeidben

önmagam,

ahogy rétek,patakok, felhők

csokrait fűzöm zsinórvégekre,

és elengedek

 mindent

szabadnak

benned...

Moha

...tudod, az ember tele van félelmetes felfedezésekkel, amelynek eléréséhez veszélyesebb vidéket kell meghódítani, mint a jeges torkú északi földet, elszántabban kell küzdeni, mintha utolsó napjainkat próbálnánk évekké nyújtani, tisztábban kell látni, mint bűntelen gyermekkorunkban, és néha süketté kell válni, hogy talmi felhangok ne térítsenek le a helyesnek vélt útról, álszentségük ne vessen minket a csalódás futóhomok-csapdája, amelyben annál jobban süllyedsz, minél inkább szabadulnál belőle…elszántságunkat, bátorságunkat féltett kincsként kell őriznünk, miként a sivatagban kóborló lélek szorongatja utolsó csepp vizét a kulacsban...

...és útra kelünk...

de az utazás megváltoztat, s mikor visszatérsz már nem leszel ugyanaz, itt és most el kell döntened, van-e hozzá bátorságod, akarod-e a való életet, vagy csupán aláfestő zenéjét hallgatod a táncnak, melyet mások lejtenek a Végzeteddel...a meghódítatlanul előtted álló vidék, nem más, mint önnön lényed...ismerned kell magad, ahhoz, hogy szerethess...a szeretet és szerelem a benned rejlő ember érzelme, ha nem kap szeretetet saját valójából, akkor nem képes igaz érzelmeket viszonozni...veszélyes fegyverré válunk, ha sárkabátunk alá bújunk, magunkat ezer sebből vérezni hagyjuk, és azt sem hisszük, ha más bekötözni vágyik sérülésünk, önzetlenül, csupán azért, hogy érezzük, vigyáz ránk...tudni kell védelmezni a benső békét, aki minden elébe helyezett ártó szót magára aggat, az csakhamar olyan szörnyű teher alatt görnyed, hogy útját képtelen lesz folytatni, a szitkok és igaztalanságok maguk alá temetik és örök uralmuk alá hajtják...de ha hiszed a feléd kinyújtott kéz igaz melegét, ha meghallod a csókban rejlő némaság üvöltését, ha hinni tudod, hogy megérdemled a feltétlen szeretet békéltető ölelését, akkor célba értél...s ekkor mezítelenre kell vetkőztetned tested, hiszen újjászülettél, s a valósággal farkasszemet nézve ki kell állnod a fénybe, s hangtalanság csepegteti füledbe mézédes szavait, megjelölt rá az Élet, hogy őszintén szerethessenek és szerethessél...

Moha

 

...tudod, olykor elképzelem, ahogy megbocsátod minden egyes szavam...mindent, amit ígértem Neked és kicsorbítod pengeélüket azoknak, amelyeket nem tudtam valóra váltani...azt hiszem, meg kell bocsátanod, hogy szeretlek, mert hiába szórom eléd szavaim kanyargós lépcsősorát, hiába vezetlek el azon tájakra, ahol szókezeid ültették az örökzöld növényeket, s lehet, mindhiába emellek magasra, nehogy a földi dolgok beszennyezzenek, talán sosem tudom megmutatni az éjjeli perceket, mikor vakon kutatlak...néha azt álmodom, én vagyok az ablaktáblád maszatos ujjlenyomata, ahol megérintetted...ujjaid hegyén apró kristályszemekbe zárom bőröd illatát, bársonyát magamba temetem; és mikoron merészebb álmokra vágyom, akkor a letekintő Úr pillantásává válok, mely körülölelve magához von, csupán egy édeni percre, ahogy a nyíló tiszavirág hanyatlik örök álmára, ha érkezik az este...

...

és lobbanok majd elfogyok, mécsvilágként a sötét gondolatokra sárga-veres ruhát húzok, és öltöztetem önnön lelkem azzal, hogy létezel. S mikoron a szellő szertelen iramában feldönti gyertyatestem forró szenvedélyem a padlón messze, körkörösen elhintem, s abból rajzolok Neked időbe kövesült szerelmet...

Moha

Kerek Anna: Kérés az Igazitól

 



Ne állandóan legyünk együtt

hanem

örökké

Kerek Anna

Berze Tünde: Legbelül

 

Ezüst éjjelek hűs hajnalán,

ébredezel bennem csendesen,

mint gyermek anyja meleg ölén.

Suttogás kendőjével takarom

törékeny, oly illanó lényedet,

hogy megtarthassam magamnak.

Ringatlak halkan dúdolva

dédelgetett almaim bölcsőjében,

holtig védve zord idők záporaitól.

A remény selymes gyepére kiteszlek

éltető Nap sugaraiban fürdeni, hogy

légy hamvas kikelet holnapom égen,

s mint temetett vagy új csillagaként hullj

bús jelenem elsötétült égboltjára,

legbelül megérintve elfáradt vállaim.

Berze Tünde

Jószay Magdolna: Kilincs

Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,

ám sokáig por mégsem lepheti,

él bennünk valami, mely letörli időnként,

s nem enged, nem hagy felejteni.

Se jót, se rosszat, nincs kivétel,

múltunk immár életünkre ható,

jelenünkben többnyire nem számít már,

de e kilincs kétfelől nyitható.

Utat végleg zárni kevés a kilincs,

oda kulcs kell és zár – s az ember szelektál –,

tudatunk melyen kulccsal nem zárunk,

s az emlékek jó része néha visszajár.

Amíg csak kilincs van, esély is van,

hogy út lehessen – ha nagyon kell – a múltból,

oldás, keres, magyarázat, áldás,

kiáltás serkenjen feneketlen kútból.

De ha lakat zár – meddő kopogtatás,

az ember hallhatja, ám könyörtelen,

nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,

s minden kegyelem esélytelen.

Jószay Magdolna

 


Ha tehetném, minden régi sebed begyógyítanám. Lecsókolnám ajkadról a félelmet és remegést. De helyette csak csendben remélem, hogy ez a fél szív itt bennem kiegészít benned valamit.

Albert Tímea